admin
ŠTÚROVO 29. jún 2016 – Počiatky výstavy „Rieka, ktorá živí a spája – Dunaj” siahajú do roku 2008, kedy program spolupráce medzi 4 inštitúciami presiahol Slovensko – Maďarské hranice. Išlo o novozámocké Múzeum Jána Thaina, vyšehradské Múzeum kráľa Mateja, Múzeum Jánosa Xántusa v Győri a ostrihomské Múzeum ochrany životného prostredia a vodnej správy.
Teraz, keď sa znovu vynára otázka strategického postavenia Dunaja, je veľmi dôležité spoznať minulosť tejto rieky, postoj našich predkov k nej a ich vzájomné prepojenie, aby sme mohli zodpovedne a uvážlivo rozhodovať/premýšľať o Dunaji.
Táto výstava poskytuje komplexný pohľad na Dunaj, od jeho vstupu do Karpatskej kotliny v súvislosti s prebiehajúcimi geologickými udalosťami, až po využitie Dunaja v 19. storočí.
Mapa je špeciálnym obrazom oblasti, v našom prípade rieky, ktorú zobrazuje. Po geologicko – historickom úvode, vám pomocou máp predstavíme zmenu známeho obrazu Dunaja. A ako meniaci sa duch doby a technika vplývali na povahu zobrazovania vo výtvarnom umení, tak sa vplyvom meniacich sa požiadaviek a technických možností časom menili aj spôsoby zobrazenia Dunaja. Najstaršie zobrazenie Dunaja, ktoré máme k dispozícii pochádza z geografického diela Klaudia Ptolemaia. Rieka vtedy tvorila severnú hranicu Rímskej ríše. Z geografického opisu môžeme zrekonštruovať rieku podľa významnejších usadlostí, vojenských táborov, prítokov a ich záhybov. Na tejto rímskej cestnej mape je rieka zobrazená iba ako zvlnená čiara tiahnuca sa zo západu na východ. Zároveň zobrazuje hranicu ríše – limes. Dnešné Štúrovo bolo dôležitým dunajským brodom už v dobe rímskej. Anavum bolo jedným z predmostí chýrneho „Limes Romanus“.
V 18. storočí sa objavili také mapy, ktoré sa snažili vierohodne zobraziť ostrovy na rieke ale aj zmeny smeru koryta. Využitím vedeckých poznatkov Luigi Ferdinanda Marsigliho a Johanna Christopha sa po prvýkrát podarilo zobraziť Dunaj v pomerne presnej podobe.
Tematika nasledujúcej časti sa skladá jednak zo zobrazenia Dunaja ako cesty národov, významných míľnikov riečnej plavby a dunajských mostov. Návštevník sa môže zoznámiť s ľudovými remeslami, ktoré sa formovali stáročia. V prvom rade Vám predstavujeme lodný mlyn, s posledným parkanským lodným mlynárom Jánosom Juhászom.
Lov výz bol typickým zamestnaním pre tunajších rybárov. Vybudovanie Železných vrát na Dunaji medzi Srbskom a Rumunskom však zabránilo tomu, aby tieto ryby naďalej plávali hore Dunajom. V 20. storočí už boli úlovky výz veľmi ojedinelé. Podľa Eugene Balona poslednú vyzu na území Slovenska ulovili práve pri Štúrove v roku 1925, čo potvrdzuje aj miestna história. Táto veľryba bola dlhá vyše troch metrov, vážila 150 kilogramov a mala 30 kilogramov kaviáru. Podľa ústnych podaní túto vyzu chytil miestny rybár Béla Bitter.
Okrem rybolovu počas storočí boli ďalšími dôležitými remeslami ryžovanie zlata a splavovanie dreva.
Pokým sa nerozšírili parníky, nepostavili železnice a neprebehla regulácia Dunaja bolo typickým zamestnaním a hospodárskym odvetvím vlečenie lodí pomocou koní. Pred menšie lode zapriahli 4 a pred väčšie lode 12 koní. Boli však lode, ktoré potrebovali až 24 koní.
Svojským typom dunajskej lode bola obchodná, hlavne obilie prevážajúca loď prezývaná ulmská škatuľa, na ktorej prichádzali na územie Uhorska, vyľudneného po vyhnaní Turkov, nemeckí osadníci. Potom sa rozšírili parníky, na ktoré bolo treba regrutovať personál z viacerých krajín. Toto spôsobilo, že si navzájom nerozumeli – výsledkom bolo nemálo nehôd.
Vývoj mostov je tiež v krátkosti zobrazený na tablách. Počnúc lietajúcim a pontónovým mostom sa dostaneme až k postaveniu reťazového mostu. Vystavená je tu aj medirytina z 18. storočia, ktorá zobrazuje lietajúci most medzi Parkanom a Ostrihomom.
Výstava „Rieka, ktorá živí a spája – Dunaj“ potrvá do konca augusta.
——
A folyó, amely éltet és összeköt – a Duna c. kiállítás kezdetei 2008-ig nyúlnak vissza, amikor is a Magyarország – Szlovákia Határon átnyúló Együttműködési Program keretében négy intézmény – az érsekújvári Thain János Múzeum, a visegrádi Mátyás Király Múzeum, a győri Xántus János Múzeum és az esztergomi Duna Múzeum – a kiállítás megrendezését vállalta.
Most, amikor újra előkerül a Duna stratégia témája, még inkább fontos az, hogy megismerjük ennek a folyónak a múltját, elődeink hozzá való viszonyulását, vele való kapcsolatát, hogy felelősségteljesen és körültekintően tudjunk dönteni/gondolkodni a Dunáról.
Ez a kiállítás átfogó képet nyújt a Dunáról, a folyó Kárpát-medencébe lépésének földtörténeti eseményeitől kezdve, egészen a 19. sz.-i Duna-használatig.
A térkép egy sajátos portré arról a tájról vagy esetünkben folyóról, amelyet ábrázol. A földtörténeti bevezető után térképek segítségével mutatjuk be a Dunáról alkotott és ismert kép változását. És miként a képzőművészetben a változó korszellem és technikák az ábrázolás jellegére kihatottak, úgy az idők folyamán a változó igényeknek és technikai lehetőségeknek megfelelően változtak a Duna-ábrázolások is. A Duna ránk maradt legrégibb ábrázolását a Római Birodalom határfolyójaként a 2. században működött alexandriai tudós, Klaudiosz Ptolemaiosz földrajzi munkájában fedezhetjük fel. A földrajzi leírásból a folyót a jelentősebb települések, katonai táborok, mellékfolyók és azok kanyarulatainak koordinátái alapján rekonstruálni lehet.
A bemutatott római úttérképen mindössze egy nyugatról keletre futó hullámos vonal jelzi a folyót, egyben mutatván a Birodalom határát, a limest is. Ennek a Limes Romanus védővonalnak volt az egyik hídfője a mai Párkány területén elhelyezkedett Anavum.
A 18. században megjelentek azok a mappák, amelyek a folyó szigeteit, medrének irányváltozásait is igyekeztek hűen ábrázolni. Luigi Ferdinando Marsigli és Johann Christoph tudományos eredményeit felhasználva először jelent meg a Duna viszonylag helyes formában.
A következő tematikai mondanivaló kettős, egyrészt a népek országútját, a Dunát mutatja be, felvillantva a hajózás jelentősebb eseményeit és a dunai hidakat. Emellett a folyóhoz kapcsolódó, évszázadok alatt kialakult népi mesterségeket ismerheti meg a látogató. Itt először a hajómalmot mutatjuk be, az utolsó párkányi hajómolnárral, Juhász Jánossal.
A Dunához szervesen kapcsolódó foglalkozás volt a viza-halászat. Ennek leírása és képi ábrázolása érzékelteti, mekkora feladat volt a hatalmas testű hal elfogása és feldolgozása. Avaskapu felépítése Szerbia és Románia közt oda hatott, hogy a vizák nem tudtak felúszni a Dunán. A 20. században a vizafogás már nagyon ritka eseménynek számított. Eugene Balon szerint Szlovákia területén az utolsó vizát épp Párkánynál fogták ki 1925-ben, amit a helyi szájhagyomány is alátámaszt. Ez a viza több mint 3 méteres, 150 kg-os volt, és 30 kg kaviár volt benne. Az utolsó vizát a párkányi Bitter Béla fogta.
Szintén jelentős, évszázadokon át művelt mesterség az aranymosás, a faúsztatás, a halászat és a horgászat.
A gőzhajózás terjedéséig, a vasút megépítéséig és a Duna szabályozásáig jellegzetes foglalkozás és gazdasági ág volt a ló vontatta hajózás. Kisebb hajók elé négy, a nagyobbak elé 12 lovat fogtak, de voltak 24 lóval vontatott burcsellák is.
Sajátos dunai hajótípus volt a bőgőshajó és az ulmi skatulya, melyeken a német nemzetiségű falvak elszegényedett családjai érkeztek a törökök által elpusztított területekre.
Aztán elterjedtek a gőzhajók, amelyekre több országból kellett a személyzetet toborozni – ez azt okozta, hogy nem értették egymás szavát- nem kevés baleset történt emiatt.
A hidak fejlődése is röviden megjelenik a tablókon. A repülőhídtól kezdve a hajóhídon át jutunk el a Lánchíd megépítéséig. Látható itt egy 18. századi metszet, melyen a Párkány és Esztergom között működő repülőhídat figyelhetjük meg.
„A folyó, amely éltet és összeköt – a Duna c.“ kiállítás augusztus végéig látogatható.
Július Juhász
